Egyházmegye-történeti konferenciasorozatunkban ezúttal a szabadságharc végétől az első világháború utolsó előtti évéig ig járják körül előadóink az eseményeket. A korszakban három püspök állt az egyházmegye élén: Ranolder János (1849–1875), Kovács Zsigmond (1877–1887) és Hornig Károly (1888–1917). A három személyiség három igen eltérő környezetben vezette a püspökséget. Ranoldernek egyszerre kellett szembenéznie a szabadságharc után a papságra is kiterjedő megtorlással és egyúttal a dualista állam struktúráinak kiépülésével. Kovács átmeneti évei a csendes építkezés jegyében teltek, míg Horniggal egy nagy formátumú, nemzetközi hírű főpásztor vette kézbe az irányítást. Utóbbihoz nagyszabású építkezések, egyházi közigazgatási reform, a művészetek és a tudomány mecenatúrája kapcsolóik, nem mellesleg ő koronázta meg az utolsó magyar királynét, Bourbon Zitát is. A korszak egyúttal a magyar királyság utolsó fénykorával esik egybe, a polgárosodás korszakával, amely nemcsak politikai és teológiai értelemben jelentett kihívást a püspökség számra, de régen nem látott lehetőségek nyíltak meg a hívek és a püspökség intézményeinek fejlődése és többrétűvé válása előtt.